|
Nagy András
2014.04.16. 20:07
NAGY ANDRÁS
KÖRSÉTA A VÁROSBAN
Nagy András neve más viszonylatban kerül fel az oldalra, mint az alábbi pontokban levő kereskedők, műszerészek. Ő semmilyen formában nem kapcsolódik a kerékpáriparhoz. De mégis számomra érdekes, fontos személy.
Gyűjteményembe került Nagy András bajai főépítész (1929-1961) saját használatú Styria férfi kerékpárja, amely igen jó állapotban megmaradt. A bicikli hátsó kerekét a 90-es években a lágyperemes gumi hiánya miatt sajnos átfűzték, az eredeti abroncsnak nyoma veszett. A kerékpár az egykori építész lányától, Nagy Esztertől került hozzám, aki édesanyjától örökölt női Styria kerékpárral járja a várost a mai napig. A női bicikli a hozzám került férfi gép párja, együtt lettek anno vásárolva, a 30-as években. Jó lehetőség ez a férfi kerékpár számomra, hogy eredeti tulajdonosán keresztül kicsit bemutassam a város hangulatát, ahol élek.
Nagy András 1898. november 5-én Budapesten született. Kir. József Műegyetem hallgatója 1920-24. között. Az építészmérnöki diploma megszerzése után még négy esztendeig tanársegéd az egyetemen. 1929-ig irodavezető mérnök a Töri-Pogány építészek irodájában, Budapesten. Bajára nősül. 1929. június 15- 1960. december 31-ig Baja város főmérnöke. A bácskai kisváros európai műveltségű polgára, aki kiválóan muzsikál -kvartettben hegedül-, rendszeresen fordít németből. Az angol nyelvet is bírja.
Körséta a városban című írása pedig írói vénáját bizonyítja. E remeklés az 1934-ben kiadott dr. Rapcsányi Jakab-féle Baja monográfiában szerepel. Egy kisváros nagy építészének értőn és féltőn szerető vallomása városáról, amely boldog lehet, hogy keze nyomát magán viselheti. Ezen írás, kedvező lehetőséget nyújt számomra, hogy rajta keresztül mutassam be az egykori Baja hangulatát, s a mai Baját néhány hangulat fotó segítségével. A szövegben Nagy András mint a város főépítésze fogadja budapesti barátját, akit végigkalauzol a településen. Vélhetően az elképzelt történetben, az író saját maga ideérkezését, és első benyomásait próbálja megosztani velünk az „alföldi kisvárosról”, Bajáról. Ebből egy számomra kedves részlet:
„Az én kedves pesti barátomat a magam módja szerint sétáltattam meg várósunkban. Ragyogó szép nyári vasárnap reggelen érkezett meg Bajára. Hajón. Mint minden hozzám szándékozó vendégnek, így tanácsoltam neki is. Tanácsomért hálás is volt. Az ilyen, egész héten át agyonhajszolt idegzetű pesti építészfélének ez a legjobb utazási megoldás. Este 10 órakor az Eötvös téren beszáll a Mefter-hajóba, vált egy hálójegyet, lefekszik és Kalocsáig alszik. Akkor reggel fél 6 van. Frissen felkel, megmosdik, és reggeli után kiül Bajáig a fedélzetre. Ezért szoktak aztán nagyon hálásak lenni azok, akikben él a szép iránti érzék. Mert a Duna Kalocsától végig gyönyörű. Erdők közt hömpölyög. A friss, tiszta reggeli hangulat, vízszag, fenséges nyugalom, melyet csak a hajó egyenletes dobolása és vízsustorgása kísér, őserdős partok, a Dunának sok mellékága, dús növényzetű szigete, ragyogó fehér homokpartok, zátonyok, ezeken a sok vízimadár mind-mind olyan benyomás és látvány, mely a Bajára utazót kellemesen hangolja és belőle az őszinte öröm hangjait csalja ki. Barátom az öröm és hálálkodás hangjaival, de azzal a kifejezett szándékkal lépett a partra, hogy Baját egy nap alatt megismerje. Hiába figyelmeztettem őt, hogy ez kevés erre, ő félig-meddig fitymálva intett:
Ugyan, kérlek, egy kis alföldi várost csak megeszünk egy nap alatt.
- Na, majd elválik, mit tud a kis alföldi város - mondom.
- Te már egészen lokálpatrióta lettél, mióta Baján vagy...
Nem szóltam rá semmit, csak gyorsan betuszkoltam őt egy fiákerbe, mert különben a nagy tülekedésben kocsi nélkül maradunk, márpedig ha sokat akarunk végezni, az bajos lesz gyalog. „Barátok tornya", adom ki a jelszót. Nagy fejkapkodással nekilódul hát a jó „békebeli" jármű elé fogott két kese,az alsóvárosi bunyó fiákerosnak szólni se kell, csak csettent a nyelvével, ők kívülről tudják, merre menjenek.
- Hát autó-taxi nincs nálatok?
- Volt, de már elromlottak a kocsik, a taxisofőrök pedig megint a gyeplőhöz tértek vissza. Így jobban járnak gazdaságilag is, és a bajai kövezeten jobban beválik a fiáker.
Ez utóbbit a barátom is észrevette, mert a posztógyár után mi is „beváltunk" a régi jó bajai kövezetre. Ez a barátomat felrázta városunk iránti előlegezett egykedvűségéből, és elkezdett mind élénkebben kérdezősködni. Mire beértünk a gázgyárhoz, én rekedtre feleltem magamat, mert ezen a szakaszon csak kiabálva lehet felelni; a macskafejű kőburkolaton ugyanis olyan ropogós csárdást vernek ki a kerékabroncsok. De azért elmondtam mindent! Szentjánost, a halászok, hajósok, pecálók és facsiszárok „városnegyedét", amint kis házacskáival a szép reggeli napra ébredtek. Szinte kíváncsiskodva nyújtogatják a nyakukat mélyen fekvő ágyukból a Szentjánosi úton érkező utasok felé. Sok közülük olyan kíváncsi, hogy egészen odanyomakodik a kocsiút szélére, rákönyököl, és úgy bámulja az idegent, igazi falusi mosdatlan kíváncsisággal. Ők minket nevetnek ki, mi meg rajtuk nevetünk.
- Egészségtelen fészek - jegyezte meg barátom.
De hát ő építész és hozzá modern ember, kevés romantikus hajlammal.
- Na, na - emlékezzél csak akárhány óbudai részletre, vajon mennyivel egészségesebbek? Itt legalább jó a levegő - zökkentettem őt egy kissé vissza.
Elmondtam bal felől a nádassal, tavakkal, gödrökkel teli Posványost; hogy évszázadokon keresztül innen termelték ki a téglának és a régi bajai gölöncséreknek való agyagot. Innen került ki úgyszólván egész Baja város téglaanyaga. Ott virul még néhány kézi vetéssel dolgozó téglaégető, van néhány felhagyott régi is. Ezek egy régi, roskadozó mészégető kemencecsoporttal, füstös falaikkal, fűzfás környezetükkel együtt Bajának még meglehetősen kiaknázatlan festészeti területéhez tartoznak. Mert romantikus mindenképpen. A Szentjánosi út mentén lévő mély területek régi kubik gödreiben hal tenyésztés, nádtermelés, egyéb lapos részein kertészet, sőt modern, egészen komoly reményekre jogosító nemesgyümölcs-kertészet virul. Mindez olyan festői összevisszaságban, ahogy azt csak az itt is, ott is ötletszerűen össze vissza lékelt, furdalt, kubikolt, mély terepszint gyakorlatilag engedte. Persze az én kedves pajtásom ebben is nem a romantikát fedezte fel, hanem rögtön a városrendező bújt ki belőle:
- És ti ma is, mikor már rájöttetek, hogy kiépített és raktárházakkal, kikötőkkel telerakott Duna-partotok van, és a városnak errefelé kellene terjeszkednie, engeditek a további agyagszedést?!
- Barátom, ez a mi jószívű polgárainknál nem városrendezési probléma, ez „socialpolitika" - volt a válaszom.
Városunk ezen nem valami díszes foltján lennénk csak már túl, gondoltam, majd nem gáncsoskodnál annyit.
- Nézd ezt a gyönyörű nyárfasort - igyekeztem valami kedves témára.
- Szép, de még szebb volna, ha nem volna annyira foghíjas és különösen, ha az út mindkét oldalán volna ültetve.
- Na tessék, nem tudok már neked semmit sem mutatni, amiben nem volna hiba? - Igazad van, de ez az út egyúttal védtöltés ám, és ebbe nem szabad fát ültetni!
- Hát 60-80 évvel ezelőtt, mikor ezeket ültették, vajon nem az volt? - Ilyen vaskalapos elmélettel kivághatnátok az összes fát, gyökereiket szálanként kihúzhatnátok, és helyüket préselt betonnal töltenétek ki. Hát nem?
- Ugyan, ne túlozz!
De ezzel aztán be is értünk a gázgyár elé, ahol a kocsi már simán gördült, amit barátom nem is hagyott megjegyzés nélkül.
- Légy nyugodt öregem - szóltam rá -, jövő ilyenkorra végig így fogsz gördülni, mert felújítjuk végre teljes hosszában a kövezést.
A gázgyár tetszett neki, és meglepődve vette tudomásul, hogy ez az ország egyik legrégibb gázüzeme, melyet még 1885-ben az augsburgi Vereinigte Gaswerke épített, és melyet a város szerződésük értelmében később átvett. Az elmúlt ősszel fejeztük csak be az üzem modernizálását, kibővítését és új szerelő- és művezetőlakóház építését. Ezek az újítások elkerülhetetlenek voltak, mert a gyár már annyira elavult. Azt hiszem, ha barátom a gyárnak régi, mélyen fekvő és szemétdombbal körülrakott állapotát ismerte volna, még nagyobb elismerést mutatott volna. A gázgyárat elhagytuk, és egymás után bontakoztak ki városunk kamarásdunai sajátos érdekességű képei, melyeket barátom látható élénk érdeklődéssel figyelt. Nem nagyon engedtem szóhoz jutni, mert élénken magyaráztam neki programomat, amelyik alapján vele a várost be akartam járni. Hamar felzökkentünk a város szintjére, és a szűk kis Kazinczy utcába. Egykettőre ott álltunk a városháza mögött, a ferencesek templomtornyánál. Kocsinkat elengedtük, és tulajdonképpen ezzel kezdődött a mi városnézésünk.
Fölvittem őt az ódon toronyba. Ehhez a tűzoltóparancsnok engedélye kell, mert a város tűzőrségi megfigyelőtornya. A kerítésfalban lévő kis ajtón belépünk, majd kő csigalépcsőn a templomkarzat magasságáig jutunk egy kis erkélyen át a torony belsejébe. Itt már régi falépcsőn visz föl az út egy egész érdekes, régi, évszázados ízű, szúette világba. A toronyóra ingája lomhán leng jobbra-balra, nagy súlyok függenek, vastag harangkötelek között a torony tágas, mély terébe, és különös egyhangú klapp-klapp hangzással noszogatják előre, a zsebórával való rokonságot arisztokrata gőggel tagadó, lapátnyi mutatókat. Mikor a harangtérbe értünk, éppen 8 órát kezdett ütni az óra. Nagy berregés, nyekergés előzi meg e műveletet alulról az óraszekrényből, aztán nagy drótrezdülések után súlyosan ütnek a kalapácsok a harangokra. Nagy, mély, mellkast átrezgető hangok döngnek el. Négy a középső harangra, nyolc az öreg harangra. Hosszan zeng el az utolsó ütés után a harangok utórezgése. Meredek lépcsőn végre felérünk egy fekvő padlóajtóhoz, kinyitjuk és kibújunk a nyíláson. A tűzőrség kis toronyszobájába értünk. Lámpa, óra, telefon, kis kályha van benne. Rendes, világos kis szoba. A tűzoltó feszesen, katonásan tiszteleg, és mi kimegyünk a körüljáró erkélyre.
Fellélegzünk a hosszú, zárt térben való felmászás után. Ragyogó napsütéses kilátás kápráztatja el a szemünket, mikor kilépünk. Ha abszolút értelemben véve nem is vagyunk túl magasan (mintegy 25 m), mégis messze fölötte állunk városunk sok földszintes és 1-2 emeletes házának. Nem fojthatta magába a barátom a meglepetést:
- Oh, ez nagyon kedves látvány. No, ezt nem is képzeltem volna!
- Látod, ezzel akartam kezdeni, itt nagy általános és összefogó képet látsz a város fekvéséről, beépítési módjáról. Az egész várost mint élő térképet látod magad alatt; nézzed először a város fekvési viszonyát a Dunához. Ott nyugat felé láthatod a nagy folyamot, dús, erdős partjait a napfényben ragyogó sárgás-fehér homoksávok választják el a víztől. Jól láthatod a Duna-hidat,melyen a vonat közlekedik. Majd arrafelé a nagy folyamkanyarulatot, melynek indulásánál a Móric-sziget homokzátonyai biztatóan integetnek és délutáni strandolásra hívogatnak. Ezen a szakaszon messze siklik a szem a Dunán a Kádár-szigetig, sőt azon túl, ahol a folyam ismét délnek kanyarodik,messze távoli dombokon át kéklik a Mecsek és kiemelkedő fő tömege, a Zengő. Hozzánk legközelebb, mintegy 20 km-re a Bataszék-Szekszárd vonalon emelkedő, az egykori Ős-Dunát szegélyező dombsor látszik. Baja ennek az ősi medencének, melyen a Duna évezredeken át hol ide, hol oda tologatta hatalmas medrét, az innenső kiemelkedő partján áll. Hiszen érdekes tudni, hogy mintegy 100-150 évvel ezelőtt a Duna mai teljes szélességével, tehát cca. 4-500 méterrel messzebb folyt a várostól, mint ma. A mai innenső parti birtokosok földjei még a kataszteri térképek szerint is jórészt a folyam medrében álmodoznak az egykori napfényes, száraz életükről. A Duna mai szintje fölé, mintegy 8-10-15 m magasan kiemelkedő, érdekes fennsíkperem széle ez, ahol vagyunk, mely Baja-Csanád-Sükösd-Nádudvar-hajósi pincék-Császártöltés vonalán tovább északra húzódik, dél felé pedig Bátmonostor, Nagybaracska felé vonul, és élénken mutatja annak a hatalmas ősfolyó medrének szélét, melynek lapályán messze-messze hatalmas erdős növényzet takarja el a Duna ezer ágát és tavát, melyeken élénk halászélet és erdőgazdálkodás folyik, így fekszik hát Baja az Ős-Duna partjának kiálló peremén, a mai Dunától mintegy 2 km távolságban. A régebben Sugovicának nevezett Kamarás-Dunaág merész ívvel kanyarodik a Dunáról a város alá, és a Dunával való vízi összeköttetést biztosítja.
- Ez szép, nézzük most a várost!
Átmentünk a torony másik oldalára. Hosszan nézte barátom a kilátást, jobbra-balra, végre megszólalt:
- Nem is olyan, mint egy város, olyan, mint egy nagy nyaraló telep. Több itt a zöld folt, mint a ház. Egészen sajátságos városkép, teljesen elütő az alföldi városok általános jellegétől, és ezek kopár jellegével ellentétben igazán megérdemli a kertváros címet.
- Na látod, ez hát a te „alföldi városod"!
Nagy András Körséta a városban 1934---------Baja város önkormányzata által 1991-ben 200 példányban kiadott emlékkönyvéből idézve.
|
